Ahogy mentek egy nagyobb utcarészhez értek ahol egy szökőkút állt. Cornelia megtorpant Carlisle egy pár lépést tett még előre, de amikor észrevette, hogy lánya nem követi ő is megállt majd megfordult.
-Mi a baj?- jobbra, balra kapkodta tekintettét.
Cornelia apja szemébe nézett majd ismét a szökőkútra, az emlékek elárasztották. A kihalt utca , a hangos csörömpölések, ahogy bevágta a fejét a szökőkútba majd a temető felé kezdett futni.
Újra lejátszódott előtte az az borzalmas éjszaka.Képek, érzések, szavak.
-Üdvözletem, Cornelia.
-Ki maga? És mit akar?
-Aro vagyok. És azért jöttem , hogy megváltoztassam az életed.
És tényleg megváltoztatta. Aro miatt lett minden ilyen szar.
-Cornelia.-szólongatta Carlisle.Cornelia ismét ránézett.-Itt történt igaz?A történet amit meséltél az átváltozásodról....
Cornelia bólintott, nagyot sóhajtott és a szökőkútra nem pillantva tovább ment. Carlisle utána indult, kicsit szednie kellet a lábát de hamar utolérte. Carlisle épp mondani szeretett volna valamit de Cornelia megelőzte.
-A fő bejáratnál mennyünk be vagy a titkos bejáraton?
-Tessék?-nézette rá értetlenül.
-Titkos bejárat.Van egy pár a kastélyba és én ismerem az egyik helyét-szája széle felkunkorodott-mit gondolsz mégis, hogy szöktem ki néha?A kastély kapujánál örök álltak és Grandmére parancsára nem engedhettek ki.
-Valószínűleg, hogy édesanyád is ott szökött ki-mosolyodott el.
-Mit gondolsz mégis honnan tudom.Olvastam az egyik naplójá....-megtorpan, mosolya lehervadt az arcáról-lehet, hogy tudom mit kell keresnünk.Anya egyik naplóját. Grandmére azt mesélte, hogy amióta írni tudott naplókat írt.Szerintem ha megtaláljuk őket, a naplókból kiderülhet egy két dolog. Hogy erre sohasem gondoltam-persze, hogy nem gondolt rá hisz miután vámpír lett minél messzebb elakarta kerülni szülővárosát.Eszébe se jutott, hogy anyja naplóiba válaszokra lelhet kimondatlan kérdéseire.De vajon mi köze van hozzá Aronak, miért akarja, hogy megtalálja?
Carlisle elmeredten nézte lánya arcát, miközben ő összeszedte gondolatait.Majd további szavak nélkül Cornelia megindult.Balra vette az irányt, egyenesen tovább majd megint balra.Végül egy kőfalhoz ért amin egy rácsos ajtó volt lakattal lezárva.Ez vezetett le az egyik földalatti járathoz amin át szobájába jutott.
Egy gyors mozdulattal letépte a lakatott és kinyitotta az ajtót.Egy pillanatig elgondolkozott majd mint a szél eltűnt a járatba. Carlisle követte és mire utolérte Cornelia már egy fa ajtó előtt állt aminek épp nekifeszült, hogy betudja törni.Recsegett, ropogott a fa majd egy hangosabb reccsenéssel megadta magát. Cornelia kinyitotta annyira, hogy kiférjenek majd belépett a régi szobájába.
A szoba tágas volt.Félhomályba burkolózva várta, hogy régi lakója visszatérjen.Ahol bejöttek attól nem messze egy hatalmas ágy állt, nagy paplanokkal, párnákkal.Vele szembe egy antik fésülködő asztal állt, rajta holmik kipakolva, fésű,parfüm. A szobában volt még egy két szekrény, láda.A falakon festmények lógtak. Az egyiken Cornelia volt lefestve kicsi korában Zsüliettel. A másikon egyedül állt, körülbelül 15 éves korábban készült róla az a portré.
És ott a kétszárnyú,díszes ajtó is amit Cornelia számtalanszor csapott be amikor sírva rohant a szobájába.Az egész szobából csak úgy áradt a 19. századi hangulat.Minden bútor csodálatosan volt megművelve.Az idő persze némileg kárt tett bennük, korhadások, penészedés és rengeteg por.
-Nem merem állítani, de amióta elmentem innen a születésnapomra semmi nem változott.Még a fésű is ugyan ott van ahova tettem-Cornelia fésülködő asztalánál állt,lágyan megérintette a tárgyat-gondolom Grandmérét nagyon nem érdekelte mi lesz a szobával, így biztos ezért maradt minden úgy ahogy hagytam.
-Vagy lehet reménykedett, hogy egyszer még vissza térsz-Carslie az elé a festmény elé állt amelyiken Zsüliett is szerepelt.
-Na persze-válaszolta majd apja mellé lépet.Rápillantott a képre majd gyors elkapta a tekintettét-itt szerintem semmit se fogunk találni.Mennyünk át a szobájában, pont az enyém mellet van.
Elindult az ajtó felé, hangos nyikorgással kinyitotta majd kilépett a folyosóra.Anyjának szobájának az ajtaja csak pár lépésre volt az övétől, elé sétált rátette kezét a kilincsre majd épp benyitott volna mikor Carlisle rátette a kezét. Cornelia kérdően nézett rá.
-Halottam valamit-nézett el lánya felett. Cornelia is fülelni kezdet majd megszólalt:
-Én nem hallok semmit.Biztos csak egy egér.Vagy azok a vámpírok akiket említettem, de miattuk nem izgulok, ha majd akarnak megmutatkoznak.
Benyitott a szobába és megcsapta anyja ismerős illata amely átjárta az egész szobát.Több mint 100 év után is a szoba megőrizte emlékét. Ez a szoba hasonló volt az övéhez, csak a színvilága különbözőt.
-Akkor keresgéljünk-mondta Cornelia majd apjával együtt belevetették magukat a kutatásba.
10 perc kutatás után Cornelia feladta.Lehet, hogy csak 10 perc telt el de ez két vámpírnak elég idő, hogy átkutassák a szoba minden egyes négyzetcentiméterét.
-Semmi-jelentette ki durcásan Cornelia-semmi,semmi,semmi.Ezt nem hiszem el.
-Nyugi, lehet, hogy még egy két helyen nem kerestük-próbálta nyugtatgatni Carlisle.
-Te is tudod, hogy ez nem igaz.Minden egyes rekeszt, rést, falat deszkát át néztünk és nincs semmi-lehuppant az ágyra amiből szállni kezdett a pór. Carlisle nekitámaszkodott egy asztalnak.
-Nincs esetleg a szobáján kívül valami helyiség ahova mehetett, hogy nyugodtan egyedül lehessen?
Cornelia felhúzott térdeire támaszkodott apja szavait ismételgette:
-Nyugodtan, egyedül...-majd beugrott neki.Felpattant az ágyról, apja mellet elhaladva megfogta a kezét és magával húzta ki a szobából.
-Mégis hova megyünk?-kérdezte Carlisle miközben egy rövidebb folyóson mentek majd egy széles lépcsősorhoz értek.
-A családi kriptába.Anya szerettet ott lenni, beszélni az elhunyt őseinkhez, akár csak én.Ott egyedül lehetünk, csendben és nyugalomban .Ezt még úgy 4 éves koromba mondta nekem, talán ezért is jártam oda olyan sokat, meg persze miatta.
-És hol van ez a kripta?
-Itt a kastélyban. Lent. Elég bizarr de az őseink úgy gondolták, nem keverik a hallottaikat a ,,por" néppel.Ezért építettek egy kriptát a kastélyba, hogy ott temethessék el őket pompába és fényűzésbe.
Ahogy leértek a lépcsőn egyszer csak 3 vámpír termett előttük.Arcukon először semmit érzelmet nem lehetett észrevenni, majd egy pillanat múlva szemeik kikerekedtek, döbbenve nézték Corneliát.
-Hercegnő-szólalt meg a középső rövid, vörös hajú férfi.Szemei vörösek voltak, bőre sápadt mint minden vámpírnak.Ruhái egyszerű farmer és póló.
Mind a három férfi meghajolt.
-Antoine, Maxime, Nicolas jó érzés ismerős arcokat látni-mosolygott őszintén Cornelia.
A három férfi szintén mosolyogva biccentett. Cornelia épp beakarta volna mutatni Carlislet amikor egy hangos csörömpölés hallatszott a közelből.
-Oké, mégis hányan vagytok?
-Csak mi hárman őrizzük a kastélyt-válaszolta Nicolas. Ő állt a vörös hajú bal oldalán.Neki vállig érő szőke haja volt, de a szeme, bőre és ruházata megegyezett a vörös hajú Maximevel.
-Aha és ezt ők is tudják?-biccentett
Cornelia az előbbi zaj felé-mert én nem úgy veszem ész....-nem tudta befejezni a mondatott mert hirtelen a torkánál fogva egy erős kéz a falhoz szorította.
