Nem kell pótmama
Hello Durci.Programot találtam neked ma délutánra :) Jasper mondta, hogy ma elmennek vadászni. Megbeszéltem vele, hogy te és én csatlakozunk hozzájuk. Nagyon ne utálj :)
Puszi.
Cornelia dühösen sóhajtott egyet, majd rápillantott az időre.
Hajnali 5 óra. Lexinek van pár órája amíg meg nem ölöm-gondolta Cornelia.
Telefonját letette az éjjeliszekrényre, majd felkelt az ágyából.A fürdő felé vette az irányt.
Esme a nappaliban porolta a polcokat, öntözte a virágokat. A tegnapi nap eseményein gondolkodott. Eldöntőtte, hogy segít Corneliának és Carlislenek, hogy jobb legyen a kapcsolatuk.
-Szia-köszönt neki Cornelia-a többiek?
-Szia-fordult felé mosolyogva Esme.-Rosalie és Emmett a szobájukban.Edward Bellánál van. Jasper és Alice csavarognak valamerre.Az ap.... Carlisle pedig hamarosan végez a kórházban.
-Óó értem.Kösz.
Kínos csend telepedett rájuk. Esme zavarában tovább porolta a polcokat.
Cornelia lassan elindult felé.
-Segítsek esetleg?
-Nem kell köszi, már én is végeztem-mondta majd letette a portörlőt-szeretnél esetleg beszélgetni?
-Hát nem is tudom-tördelte a kezét.
-Cornelia-lépet közelebb hozzá-ha bármikor esetleg beszélgetni szeretnél velem, tanács kell vagy segítség én itt vagyok.Edwardéknak is mindig itt vagyok ha kellek nekik-mosolygott rá kedvesen.-Ők is elmondhatják, hogy milyen jó anyjuk vagyok, mindig számíthatnak rám.
Cornelia egy pillanatra ledöbbent, majd harag ült ki az arcára.
-Na álljunk meg egy pillanatra-kezét felemelte.- Elhiszem, hogy jó anya vagy és kösz a felajánlást, de nekem rohadtul nincs szükségem egy pótmamára.
-Tessék én nem azért...-kezdte Esme megilletődve de Cornelia félbe szakította.
-Nem persze, hogy nem.De azért most tisztáztuk. Lehet, hogy megtaláltam az apámat. De rohadtul nincs szükségem se rá se rád.Nekem egy anyám volt és senki, ismétlem senki nem veheti át a helyét-mondta kicsit hangosabban.-Lehet, hogy Edwardék benyelik ezt a cuki pót anyuka szerepet de én köszönöm nem kérek belőle.
-Persze.Megértettem-válaszolta Esme bánatosan. Corneliát kikerülve elindult a konyha felé.
Cornelia kezdett lehiggadni.
A francba.Nem rajta kéne kitöltenem a haragomat.Semmi köze a múltamhoz, ezt most jól megcsináltam-gondolta bűntudatosan.
Kiment Esme után a konyhába. Esme maga elé nézve támaszkodott a konyhapulton.
-Esme, én sajnálom.Nem kelet volna felkapnom a vizet. Csak most ez nekem nehéz. Össze vagyok zavarodva, és tudom, hogy csak segíteni akarsz és ezt nagyra értékelem, de én nem vagyok olyan mint Edwardék-nagy levegőt vett.-Tudom, hogy nem úgy értetted, hogy akkor most én vagyok az új anyukád segítek amiben tudok.Csak én olyan hülye vagyok, hogy ahogy mondtad egyszerre felkaptam a vizet. Annyit szeretnék kérni, hogy ne kezelj úgy mint ha a gyereked lennék.Hanem kezelj úgy mint egy barátot.
Esme elmosolyodott, majd bólintott.Ekkor hallották, hogy egy kocsi áll be a garázsba. Cornelia nagyot nyelt.
Hát ez a pillanat is eljött-gondolta majd a garázs felé vette az irányt.Miközben elhaladt Esme mellett megérintette a karját, vettet felé egy bocsánat kérő nézést és egy halvány mosolyt, majd tovább ment.
A garázsban Carlisle épp akkor állította le a motort mikor Cornelia kiért. Fekete Mercedese volt ami beleolvadt a garázs sötétségébe. Persze Corneliának nem volt gondja azzal, hogy ne lássa. Cornelia oda ment az autóhoz majd az oldalának vetette a hátát.Kezét mellén keresztbe fonva várta, hogy Carlisle kiszálljon és végre túlessenek a beszélgetésen. Carlisle kiszállt majd mikor meglátta Corneliát elmosolyodott.
-Szia.
-Szia.Van esetleg valami dolgod? Mert arra gondoltam megejthetnék azt a beszélgetést.
-Persze.Ráérek, beszélhetünk.
-Féltem, hogy ezt mondod-nevetett fel kínosan. Carlisle elmosolyodott.Ő is neki dőlt az autójának.-Szóval....nos...oké ez nekem nem megy el kezdenéd-nézett rá könyörgően.
-Ez nekem is elég nehéz. De oké, kezdem én.Nem tudom mit szeretnél hallani, de én csak azt mondhatom amit eddig is.Sajnálom, sajnálom, hogy nem voltam melletted gyerekkorodban, sajnálom, hogy az a sok szörnyűség történt veled.De hidd el ha tudtam volna, hogy Zsüliett gyermeket vár vele maradtam volna.Így is nehéz döntést kellet meghoznom, ugyanis tiszta szívből szerettem.De mivel vámpír vagyok nem maradhattam vele.Nem akartam neki ártani, ezért elhagytam.Bár semmit sem értem vele, hisz miattam halt meg-Cornelia szemébe nézett.-Tudom biztos felmerült benned, hogy egyáltalán mért kezdtem vele járni vagy, hogy miért nem hagytam el előbb...de..egyszerűen úgy éreztem, hogy mellette újra élek.Ha megláttam mindig megmosolyogtatott.Megnyert a humorával, az őszinteségével, a kedvességével, a gyönyörű zöld szemeivel ami mindig csak úgy csillogott.
Cornelia itta Carlisle minden szavát.Maga elé képzelte édesanyát.A sok szép emléket amit átélt vele.
-Tőled örököltem a szemem színét.Vagyis aszem-mondta váratlanul-emberként kék színű volt a szemem.
-Igen, akkor ezt tőlem örökölhetted-lassan Cornelia arca felé nyúlt.Egy hajtincsét a kezébe vett.-De minden mást az anyádtól örököltél.Ezért is voltál nekem olyan ismerős amikor megláttalak az erdőben.De akkor nem is gondoltam volna, hogy közöd van Zsülietthez.
Egy ideig egymás szemében néztek. Carlisle gondolataiban újra a régi Versailles-ben járt. Cornelia még egy darabig még őt nézte majd tekintettét elkapva megszólalt.
-Tudod hinni akarok neked, de egyszerűen nem megy.200 éve abban a hittben élek, hogy az apám rossz.És ha megtalálom megölöm.Ezért se megy, hogy egyik pillanatra a másikra megváltoztassam a döntésem.Egyszerűen nem megy, nem tudom elképzelni úgy az életem, hogy van egy apám, egy családom-a konyhába vezető ajtó felé intett.-Nem tudom azt, hogy kizárom a múltat felveszem a boldog kislány szerepet, apának hívlak és boldogan élünk míg meg nem halunk.Mert ha erre gondolok előtörnek az emlékek, és csak arra tudok gondolni, hogy ártsak neked.
-Megértem.Tudom, hogy nehéz neked és nem is azt kérem, hogy most egyszerre megbocsáss, vagy hogy apának szólíts, vagy akár apaként tekints rám.Csak annyit kérek agy nekem egy esélyt.
-Ezek szerint ha úgy lenne elfogadnál? Elfogadnád, hogy a lányod vagyok? Nem küldenél el a francba?
-Cornelia, el se tudod képzelni, hogy mennyire örülök, hogy van egy vér szerinti lányom.Nagyobb öröm nem is érhetett volna-mosolygott rá lelkesen.
Cornelia vissza mosolygott rá.
-Oké..Nos..Örülök, hogy beszéltünk.Ígérem gondolkodok rajta-fejezte be mondandóját majd ellökte magát a kocsitól.Mielőtt elindulhatott volna Carlisle elkapta a kezét.
-Várj-belenyúlt a zsebébe-ezt ne hagyd itt-mondta majd Cornelia kezébe tette a nyakláncát.
Cornelia mosolyogva nézte a nyakláncot majd összecsukta a markát.
-Köszönöm- megszorította a kezét majd ravaszkás mosollyal elindult az ajtó felé.-De azért ne bízd el magad.Azt tudni kell rólam, hogy nagyon nem szoktam megváltoztatni a döntéseimet-mondta majd maga után becsukva az ajtót bement a konyhába.
-Észben tartom-válaszolta Carlisle az üres szobának.
